Itt élnénk-e még?
kiállítás megnyitó, 1998.
Egy kiállítás megnyitása kapcsán - gondolom -
mindenki, aki ilyen megtiszteltetés ér, a témával összefüggésben több olyan
"szálat" is végiggondol, amelyet alkalmasnak tartana a megnyitón elmondani.
Én is így voltam ezzel. Beszéljek a fotókról? Vagy nosztalgikus hangot üssek meg az
egykori városrészről, esetleg értékeljem, ami van? Mindegyik ilyen
"gondolatkísérletet" elvetettem, mert látható volt, hosszas fejtegetésekbe
lehet bonyolódni, aminek aztán se vége, se hossza.
Mindezek helyett, úgy döntöttem, megosztom önökkel egy rémálmomat, és
kérem, hogy ennek az "esti szórakoztató műsornak fényében" nézzék meg
jól ezeket a képeket.
1967-ben Kecskemét városi létének 600 éves fennállását ünnepelte,
és ünnepelte ebből az alkalomból a jövőjét is: tudniillik kiállították az
elkészült rendezési terv modelljét is, a teljes belvárosra vonatkozóan. (Belvároson
én a város történeti magját, a Széchenyi - Mária - Árpád - Kossuth - Bethlen stb.
körút vonalán belüli területet értem.) Ez a modell az egész területre nézve azt
mutatta föl, ami az Árpádvárosban megvalósult. Kivételt képezett a főtér és a
legközvetlenebb környezete. Jegyezzék meg: a kiskörút is ennek az elgondolásnak
köszönheti létét; ez képezte a "skanzen" határát.
Most koncentráljanak és gondolják el egy pillanatra, hogy a
szocializmusnak - még mielőtt kimúlik - sikerül ezt a tervet megvalósítania! Egy-egy
város testének szövete is sejtekből áll. Ha egyszerre ekkora terület semmisül meg,
akkor a település önazonossága tűnik el.
Sikerült volna elvenni tőlünk magát Kecskemétet, lerombolták volna az
időt, és nem csupán a múltat, hanem a jövőt is. Hisz' gondolják meg: hogyan lehet
az Árpádvároshoz viszonyulni a jövőben. Szinte csak ugyanúgy, ahogy létrejött -
egyszerre történő bontással és esetleg egy új városi szövet létrehozásával,
mely idővel magától képes lesz életre. Bátran mondhatjuk, ha ez a terv megvalósult
volna, mi sem lennénk: nem lennének kecskemétiek.
Nem akarom én kitalálni, hogy az akkori döntéshozók célja mi volt, de
innen nézve mégiscsak kezdem érteni, hogy miért nem voltak hajlandóak finanszírozni
az eltűnésre ítélt városrészt megörökíteni kívánók ezirányú ösztöndíjait,
hívják a kérelmezőt akár Vincze Jánosnak, akár Kerényi Józsefnek…
Szerencsére így is megszülettek ezek a képek, s így könnyebb levonni a
tanulságokat.
A falon képek láthatók, kiváló fotók, számomra azonban ezek
elsősorban dokumentumok, amelyek nem az elpusztított városrész dokumentumai, hanem egy
bármikor lehetséges gondolkodásmód - szerencsére hamvába holt eredményének -
kontrolljai.
Most tehát gondolják el, mi maradt volna Kecskemétből. Kilépnének
például innen és elindulnának mondjuk a Nagykőrösi utcán, vagy a Budai utcán, vagy
a Csongrádi utcán hazafelé, és a mai Petőfi Sándor vagy Batthyány utca képe
fogadná Önöket, és gondolják el, hogy ha ez így lenne, itt élnének-e még.
Az akkori döntéshozók is a gazdasági szükségszerűségekre és a
fejlődésre hivatkozva jutottak el ezen fogalmak Árpádvárosban látható
megtestesüléséhez. A fejlődés és a szükségszerűség pedig ma is gyakori érv.
Így hát a mai kor sem veszélytelen: szerényebb elemekkel dolgozik, de alattomosabb,
mert hatását áttételesen fejti ki és ha úgy adódik, gyorsabban. Majd meglátjuk.
Boros Pál
Pro Architektúra-díjas építész |
|
Would we still live here?
exhibition opening, 1998.
When opening an exhibition, I should think anybody, who
is honoured with this privilege, will consider several “trains of thoughts” that are
connected to the topics, that he thinks appropriate to say at the celebration. That is
exactly how I felt. Should I talk about the photos? Or should I reminisce about the once
district of the city, maybe evaluate what we have now? I rejected all such attempts of
thoughts, for I saw I would be entangled in lengthy explanations, that do not make any
sense, anyway.
I decided instead to share a nightmare of mine with you, and I kindly ask
you, in the light of “tonight’s entertainment programme”, to take a good look at the
pictures.
In 1967, Kecskemét celebrated the 600th anniversary of its existence,
including its future: the model of the physical plan of the town, which concerned the
whole of the inner city, was also exhibited. (By inner city I mean the historical core of
the town, the area bordered by the Széchenyi – Mária – Árpád – Kossuth –
Bethlen etc. boulevards.) This model projected for the whole of the area what had already
been achieved in the Árpád Town. The only exception was the main square and its direct
surroundings. Remember: the small boulevard was born from this concept; this was the
border of the “urban museum”.
Now concentrate for a moment and imagine: what if the socialist system,
before it perished, had managed to implement this plan! The fabric of the body of a town
consists of cells, as in the living creatures. When an area as big as this is annihilated
at once, the identity of the settlement disappears.
They would have taken Kecskemét away from us, they would have destroyed time
– and not only the past, but the future, as well. Just think of how you could relate to
the Árpád Town in the future: only the way it was created – breaking down the fabric
of the town at once and creating a new urban fabric, which will be viable on its own after
a while. I dare say that, had this plan been realised, we would not exist: we would not be
Kecskemét citizens.
I do not want to guess what the purpose of the decisionmakers of that time
was, but I start to understand now why they would not finance the applications of the
artists who wished to photograph this quarter of the town that was damned for destruction
for ever, no matter if the applicant was János Vincze or József Kerényi…
Fortunately, these pictures were born anyway, making it easier for us to draw
the conclusions.
You can see pictures on the walls, excellent photos. Still, they are
primarily documents to me, but not the documents of the destroyed part of the city, rather
the controls of a way of thinking – which fortunately did not become a reality this
time, but can revive anytime.
Let us think of what would have remained of Kecskemét. You would leave this
building, and walk home, down the Nagykőrösi Street, or the Budai Street, or the
Csongrád Street, and what you would see is the view of the present Petőfi Sándor or
Batthyány Street. Think of whether you would live here, if this was reality.
The decisionmakers of that time were talking about economic necessities and
development when making these concepts come alive as can be seen in the Árpád Town.
Development and necessity – these are arguments heard so often these days, too. This
means that this new world is not free from dangers, either: the methods are less striking,
but they are more sly, as they exert their effects indirectly, and faster, whenever
possible. We will see.
Pál Boros
"Pro Architektúra" prized architect |
Vincze János képei kapcsán
kiállítás megnyitó, 1997.
Mitől jó egy város? Vannak objektívnek tekinthető
kritériumok, melyeket meghatározhatunk az egy főre eső zöldterületek nagyságával,
az ipari termelés és a foglalkoztatottság arányszámaival. Ezek engem nem nagyon
érdekelnek.
Sajátos módszerem van arra, hogy megtudjam ismeretlenül, milyen az a
város, ahol éppen vagyok. És ezt - a sok városvezető előtt is rejtve maradt titkot -
szívesen elárulom most: Egy jó városban sok művész él.
Mert a művészek - legyenek bár írók, zenészek, festők vagy
fotográfusok - egy városnak nem kellenek, de jó, ha vannak. És csak ott vannak nagyobb
számban, ahol nincsenek mindennapos megélhetési gondok, ahol minden nap, minden
tányérba jut leves… Ott lehet a művészekre és a Művészetre gondolni, lehet velük
törődni, lehet őket támogatni, mecenálni.
Én nem vagyok kecskeméti, de azt hiszem itt elég sok művész él. A
fentiek értelmében ez akkor egy jó város? Vagy csak az volt, vonzotta, letelepítette,
éltette művészeit, s most már sokaknak nincs hová menniük? Ezt a tények
ismeretében döntsék el Önök.
Mi most Vincze János művészi képeket készítő fotográfus jubileumi
kiállításának megnyitója ürügyén gyűltünk egybe. Szófacsarás ez? Miért nem
mondok fotóművészt? Mert ez elnyerhető cím, egy társaság tagjaként mindenki
automatikusan az lehet, míg a másik érdem, rang.
Láttam ugyanebben a teremben, egy héttel ezelőtt Vincze János többszáz
képét. Minden széket, asztalt, lerakásra alkalmas helyet beborítottak. Egy élet
munkájának, négy évtizednek a válogatott termése. Volt benne ami jobban tetszett,
volt ami kevésbé állt hozzám közel, de mégis lenyűgöző a következetessége, az
optimizmusa, hogy akármilyen is a világ, érdemes a megörökítésre. Pedig 1949-től
mostanáig, sokszor volt akármilyen!
Kecskemét hálás lehet Vincze Jánosnak. Politikai rendszerek
jönnek-mennek, tanácselnökök, polgármesterek feltűnnek, majd jó esetben nyom
nélkül elenyésznek, de ezek és az ezekhez hasonló fotográfiák Argentínától Sri
Lankáig a város, az Urbis dicsőségét hirdetik. Hálás vajon a város neki?
Én mindenesetre a Magyar Fotográfiai Múzeum nevében kijelentem, a most 75
esztendős Vincze János életműve, annak több képe maradandó érték, s mindent
megteszünk, hogy ezt ne csak hangoztassuk, de gyakorlati tettekkel is igazoljuk.
Javaslom, nézzék meg a kiállítást, és szorítsanak utána kezet a
képek alkotójával.
Kincses Károly
fotómuzológus
a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója |
|
Of the photographs by János Vincze
opening of an exhibition, 1997.
What makes a good town? There are criteria that can be
taken as objective measures – size of green area per capita, volume of industrial
output, rate of employment. I am not particularly interested in these.
I have my own special way to get to know, in secrecy, what the town where I
am is like. I am happy to tell you now this secret, which has remained hidden so far even
to many city managers: a good town is where a lot of artists live.
Because the artists – whether they are writers, composers, painters or
photographers – are not absolutely necessary in a town, but it is good to have them
there. And you will only find a lot of them where there are no everyday problems with the
mere existence, where everyone has their soup each and every day … It is such places
where one can think of the artists and the Arts, one can support them, one can patronise
them.
Although I am not a citizen of Kecskemét, it seems to me that the town is
home to many artists. Does it mean then that Kecskemét is good town? Or it only was, it
attracted the artists, made them settle down and live here – and now many of them have
nowhere else to go? You know the facts, I will leave it to you to decide.
The reason why we have assembled now is the opening of the jubilee exhibition
of János Vincze, a photographer who makes artistic pictures. Am I twisting the words? Why
do I not say: he is a photograph artist? Because that is a title that can be achieved, by
anybody who is a member in a society – but what I have said first, is a merit and a
dignity.
A week ago I saw, in this same room, hundreds of pictures taken by János
Vincze. They covered all the chairs, the tables, any place that could be covered at all.
The selected pieces of the work of a lifetime, four decades. There were some which
appealed to me more, some I felt were less close to me, but I was fascinated by the
consistency, the optimistic attitude that I saw in the pictures – whatever the world
might be, it is still worth recording. And the world has been "whatever" many
times since 1949!
Kecskemét has a lot to thank to János Vincze. Political systems have come
and passed by, council presidents and mayors have risen and then vanished, in the better
case, without a trace, but these photographs, and the others similar to these, all sound
the praises of the towns, the Urbis, from Argentina to Sri Lanka. But is Kecskemét really
grateful to him?
What I do now, anyway, on behalf of the Hungarian Museum of Photography, is
to state that the life-work of János Vincze, aged 75, and several pictures of that are of
an imperishable value, and we will do our best so that this should not only remain a
declaration but be justified by deeds, as well.
I do recommend that you look at the exhibition, and then shake the hands of
the creator of these photos.
Károly Kincses
photomuseologist
director of the Hungarian Museum of Photography |
