Vincze János halálára
Tisztelt mindnyájunk. Jelentem meghalt egy ember,
maradt egy fotós.
A jelenlevők közül mindenki gyászolja valamiért Vincze János bácsit.
Ki a szülőjét, ki a nagypapáját, más a barátját, munkatársát, szomszédját
vesztette el halálakor.
Én nem akarom gyászolni.
Míg élt, ő volt az a csendes, halk szavú és léptű, derűs öreg
fotós, aki minden kiállításunkra eljött, néha külön is felkeresett egy-egy
ötlettel, problémával. Kért és kapott tanácsot. De nekem már ekkor sem csak ennyit
jelentett, hanem elsősorban a képeit. Azokat a főként fekete-fehér nagyításokat,
amelyek egy önmagával és a világgal békében élő, még a régi iskolán
nevelkedett, tehát jól komponált, szépen világított, mívesen kivitelezett képi
világot tükröztek és tükröznek.
Vincze János bácsi meghalt, de itt hagyta nekünk képeit. Ezek a
fotográfiák e szomorú pillanat után is ugyanúgy hirdetik azt, hogy egy önmagával
és a világgal békében lévő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól
komponáló, szépen világító, míves munkát végző ember alkotásai, mint egy
hónapja, amikor még maga mutogatta kecskeméti városfotóit egy elképzelését
illusztrálandó, CSAK annyi a változás, hogy János bácsi nem jön több
kiállításunkra. Csak - mondtam és ez a kis szócska jelen esetben egy ember életét
jelenti. Aki volt és hitem szerint most is van, csak valahogy másként. Mert minden
ember addig él valójában, amíg vannak emberek, akik emlékeznek rá, akik összenézve
megszólalnak egy csendes őszi délután: ilyen fényeket szeretett az öreg, vagy
forgatnak egy albumot, megnéznek egy kiállításon néhány képet, s összenéznek:
milyen jól fényképezett Vincze János…
Hogy Vinze János bácsi fizikai valójában tovább éljen, már senkinek
nincs módjában elintézni. De hogy emléke - és ezzel ő maga - ne tűnjék el, ez a mi
dolgunk, akik még beszéltünk vele, kezet fogtunk a találkozáskor és viszontlátásra
mondtuk neki a búcsúzáskor.
Én a magam részéről itt és most - János bácsi hamvai előtt -
megfogadom magamnak, hogy ami az én dolgom ez ügyben azt pont ugyanúgy megteszem Vincze
János holta után, mint amiképpen megtettem az életében is. És most már csak azt
kívánom, hogy ezt, vagy ehhez hasonló mondatot valaki majd fölöttem is mondja el.
Elmondta 1999. július 30-án a kecskeméti Köztemetőben: Kincses Károly a
Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója. |
|
In Memoriam János Vincze
Dear all of us. I have something to announce: a man, is
dead, a photographer is still alive.
All of those who are present here are mourning uncle János Vincze for some
reason. Some lost their parent, some their granny, others their friend, colleague or
neighbour, when he passed away.
I do not want to mourn him.
As long as he lived, he was the quiet, silently speaking and walking,
cheerful old photographer who attended each of our exhibitions, sometimes turning to us in
private with an idea or a problem. He asked for and was given advice. However, already
than he was more than this to me: I admired his photos. Those, mostly black and white
pictures which reflected and still reflect a world of pictures inspired by the old school,
thus a well-composed, neatly illuminated and artistically implemented world, which found
the peace in itself.
Uncle János is dead, but he left us his pictures. These photographs go on
demonstrating that they were created by a man raised by the old school, who found the
peace in himself and the world, and thus made well-composed, neatly illuminated and
artistically implemented works. The pictures demonstrate it after this sad moment just as
much as a month ago when uncle János himself showed his photos of the city of Kecskemét,
to illustrate a notion of his, the change is ONLY the fact the uncle János will not
attend our exhibitions any longer. Only – it is what I said, and this single little word
means the life of a man in this instance. A man who was and still is, I believe, but in a
different way somehow. Because every person lives as long as there are people who remember
him, who, catching each other’s glance, remark on a quiet autumn afternoon: these are
the lights that the old chap liked; or they leaf through an album or watch a few pictures
at an exhibition and tell each other: what a splendid photographer János Vincze was…
No one has the power to make uncle János Vincze live on in his physical
form. However, to make sure that his memory – and thus himself – does not disappear,
it is our task, of those who shook hands when we last met and said "good-bye" to
him when we parted.
As for myself, here and now – before the ashes of uncle János – I swear
that what is my task in this matter, I will do after the death of János Vincze just as I
did it in his living years. And all I wish now is that there will be somebody to say the
same or something similar standing by my ashes, too.
A speech presented on 30th June 1999. in the Public Cemetery of Kecskemét by
Károly Kincses, director of the Hungarian Museum of Photography |
